A szeretet ereje

A Kis Herceg történet gondolatait idézve a múlt hónapban „ünneplőbe öltöztettem a szívem”, hiszen két olyan nevezetes eseményt is megünnepelhettem, ami a lovasok életében csak ritkán adatik meg. 

Május 8.-án volt a lovaim születésnapja, mégpedig a 25. és a 30. Aki járatos a lovak biológiájában az tudja, hogy a ló életkorát tekintve a 30 év körülbelül az emberi 100-nak felel meg, ezért elég kevés ló éli meg nemhogy a harmincadik, de már valamelyik húszon felüli születésnapját. Én pedig boldog lehetek, hogy nálam anya és lánya is elérte ezt a „szép kort”.

A jó múltkorjában egy kedves coach kolléganőmmel beszélgetve szóba került az állataim kora. Ugyanis nemcsak a lovaim örvendeztetnek meg a hosszú életükkel, hanem a többi kis társam is: cicáim 16 és 18 évig éltek, a kistestű kutyám jelenleg 14 éves. Aki szereti az állatokat, az tudja, hogy ez is a kivételes ajándék kategóriába tartozik. Kolléganőm egyszer csak feltette az egyszerű, de nagyszerű kérdést: „mit csinálsz velük, hogy nálad mindenki ilyen sokáig él?” 
A válaszom azonnal és ösztönösen jött: „én egyszerűen csak szeretem őket.” Csak miután kimondtam, maradtunk egy pillanatra csendben, hiszen ugyanarra gondoltunk: a szeretet adja az éltető erőt. Máig nagyon hálás vagyok ezért a beszélgetésért, hiszen ekkor tudatosult bennem, mi mindent érhetünk el a szeretet erejével. A jeles napon is ezzel a gondolattal látogattam meg a lovakat, és köszöntem meg nekik, hogy részei az életemnek. A maguk módján alakították a gondolatvilágomat, tanítottak, vagy, amikor arra volt szükség, egyszerűen csak a jelenlétükkel támogattak és megmutatták az utat a belső egyensúlyhoz.

Az angol biokémikus tudós, Rupert Sheldrake fejti ki a könyveiben a morfogenetikus mezőkről alkotott elméletét, amelyek segítségével állandó kapcsolatban vagyunk a szeretteinkkel és az állatainkkal. A 21. században már elérkeztünk oda, hogy a tudomány is foglalkozik ezzel a kölcsönhatással. A „Honnan tudják a kutyák, mikor jön haza a gazdi?” című könyvében megállapítja, hogy „a legnagyobb ajándék, amelyet egy állat nyújtani tud, a szeretetre való képesség.” 

Azt már csak én teszem hozzá, hogy szemmel láthatólag ez oda-vissza működik. Amíg a tudomány ki nem deríti, hogy pontosan hogyan is zajlik ez, addig marad a pillanat megélése, – szeretetben. 

 

Egyenlő esélyek mentén

A hétköznapi nyelvben is sokan használják a „handicappel indul” kifejezést. Ez a lóverseny fogalomtárából származik, és tulajdonképpen az esélykiegyenlítés a célja. Annak érdekében, hogy a versenyek kimenetele nehezebben legyen megjósolható, az előző versenyt egy lóhosszal nyerő ló a következő futásakor 1 kg teherrel többet visz, ill. a kancák is kapnak 1,5 kg kedvezményt a ménekhez képest. Az így összegyűjtött néhány kilónyi súlytöbblet 1400, vagy 2400 méteren már elég nagy terhelésbeli különbséget jelent.

(kép: első pesti lóvernyen 1827-ből, Johann Erdmann Gottlieb Prestel színezett litográfiája, forrás: Wikipedia)

Coachingban is gyakran hallok olyan esetekről, amikor a jobban teljesítő munkatársakra „többet raknak”, két fő feladatkörét is elláttatják velük, akár hosszabb távon is. 

Energia vs. inertia

Nyáron szembetűnő volt, ahogyan a lovak az energiájukkal gazdálkodtak. Napi ritmusukat a leggazdaságosabb működésre állították be: éjjel, a hűvösben voltak élénkebbek, míg a nagy melegben viszont szívesebben vonulnak el az árnyékba egy csendes pihenőre.

Newton tehetetlenség törvénye és a kémiából ismert energia-minimumra törekvés elve ugyanis az élő szervezetekre is érvényes: a lovak is csak akkor fektetnek energiát egy bizonyos tevékenységbe, ha az kifejezetten érdekes és előnyös a számukra, és csak pontosan annyit, amennyit annak eléréséhez szükségesnek tartanak. Hiszen a természetben a túlzott energia felhasználás egyben azt is jelentené, hogy nem maradna tartalékuk a következő szükséghelyzetre, ami egy zsákmányállat szempontjából életveszélyt okozna.

Távolság és kitartás

Tavasszal az a megtiszteltetés ért, hogy Kaliforniában bírálhattam Shagya-arab lovakat. Mivel ott hatalmasak a távolságok, nem a tenyésztőknek kell egy helyszínre szállítaniuk a lovakat, hanem a bíráló bizottság utazik azokhoz a lovardákhoz, amelyekbe a tulajdonosok – még így is öt-hatórányi autóút távolságról – elhozzák a lovakat, így tehát öt helyszínt jártunk végig a nyugati parton.

Utunkat stílusosan Sacramentoban, az 1860-ban alapított lovas futárszolgálatnak, a Pony Expressnek a végállomásán fejeztük be. Ez teremtett kapcsolatot a Missouri államban fekvő St. Joseph és az akkoriban még elszigetelt Sacramento között, ahol 121 lovas 500 lóval mintegy 35 ezer küldeményt szállított a két város közötti 3145 km-es távolságon. (Összehasonlításul ez a táv megfelel Budapest-Bilbao oda-vissza távolságának, vagy egy irányba kiterítve a Budapest Jekatyerinburg távnak). Ennek köszönhetően tarthatta meg a korai éveiben a város a lakosságát és fejlődhetett Kalifornia állam fővárosává. A szobor tehát egy újabb szép példája annak a közismert mondásnak, miszerint „az emberiség történelmét lovak hátán írták”.

De nézzük meg a korabeli problémakezelést coaching szemlélettel is: nem azzal foglalkoztak, hogy a távolság túl nagy az összeköttetés megszervezéséhez, hanem azzal, hogy hogyan lehet mindig csak a szomszédos városba eljutni, majd hat helyszín közbeiktatásával végül összeállt a teljes táv. Nem a kifogásokat keresték, hanem kitartottak, és minden egyes nap megtették az aznapi távot, majd folytatták az utat. A futároknak minden bizonnyal szükségük volt önálló szervezőkészségre, problémamegoldásra, és kreativitásra, hiszen útközben mindent maguknak kellett megoldaniuk a tájékozódástól kezdve az ivóvíz megtalálásán át a patkószeg visszaütéséig. Kinn a terepen a ló és lovas folyamatosan egymásra volt utalva: a futárnak gazdálkodnia kellett a lova erejével ahhoz, hogy eljussanak a következő állomásig. Ehhez pedig bíznia kellett önmagában és a lovában is.

Bár napjaink problémai már nem az A-ból B-be való fizikai eljutásról szólnak, mégis tanulhatunk az akkori hozzáállásból, ha ennek analógiáján végiggondoljuk, hogy az életünkben mi jelenti a teljes távot, a szomszédos várost és a következő állomást, valamint, hogy mi ad önbizalmat és kitartást.

Hibakeresés, vagy visszajelzés?

Amikor húsz évvel ezelőtt először hívtak lovakat bírálni, kettős érzés fogott el: egyfelől örültem, hogy felkértek és adnak a véleményemre, másfelől, – mivel tudom, hogy hibátlan ló nincs – az a kérdés foglalkoztatott, hogyan lehetek egyszerre támogató és objektív. A szemléken ugyanis a ló kb. 5-10 percet tartózkodik a bírálati térben, ezalatt kell a külleméről és a mozgásáról véleményt mondani, a felvezetett egyedek közti sorrendet felállítani. Ha pedig belegondolok abba, hogy ez a tulajdonosnak milyen költséggel jár (felkészítés, lószállítás, szállás, ló panziós költsége a helyszínen, a nevezési díjakról nem is beszélve), akkor szinte érződik a levegőben a feszültség, hiszen minden tulajdonosnak az ő lova a legszebb…

Ilyenkor fontos azt tudatosítani a tulajdonosokban és a nézőkben, hogy:
1. a bírálat célja nem a hibakeresés, hanem a szakmai visszajelzés,
2. a bíró csak a tényekre, a bemutatott mozgásra adhat pontot,
3. a bírálati eredmény a jövőre nézve segíti a munkájukat, pl. egy későbbi célpárosítás kiválasztásában. Az állattenyésztés aranyszabálya ugyanis: „párosítsd a jót a még jobbal, és várd a legjobbat!”- de ehhez ismerni kell az erősségeket és a gyengéket.

Ezért tartom jónak azokat a rendezvényeket, ahol nem csak egy pontszámot közlünk, hanem szakmai értékelést is nyújtunk (megindokoljuk az adott pontszámot), és ismereteket is átadunk a „hogyan lehet ezt még jobbá tenni” témakörében. 

Viszont a naptári félévhez is egyre közelebb érünk, amikor is a legtöbb cégnél megtartják a munkatársak „szokásos féléves teljesítményértékelő megbeszélését”. Jó esetben ezt nemcsak „letudni” akarják, hanem mindkét oldalról készülnek rá. Még jobb esetben az azonnali visszajelzés van jelen a cég kultúrájában, tehát a mondandót nem göngyölgetik féléves távlatokban, hanem akár a pozitív, akár a negatív visszajelzést rögtön közlik. Az ilyen kultúra esetén a féléves beszélgetésben már csak a pozitívumokra és a fejlődési lehetőségekre lehet koncentrálni. Ha pedig ez így van, akkor:

1. a megbeszélés célja nem a hibakeresés, hanem a szakmai visszajelzés,
2. a fókusz a tényeken, a teljesítményen van,
3. feltárják a jövőbeli fejlődési lehetőségeket, egyéni motivációt. A lovas mondás analógiájára szabadon: közöld a jót, tudd meg, hogyan lehetne még jobb, és bízzál meg benne!

Közös vonás a lóbírálatban és a teljesítményértékelésben: az asszertív kommunikáció és az értő odafigyelés, ha ez adott, akkor kevésbé lesz szükség a konfliktuskezelésre…