A kocsi(ng) lovas szemmel

 Egy minapi beszélgetésben újra előkerült a coaching szó eredetének témája. Mivel korábban már írtam erről az ICF Coach Klub lapjára, arra gondoltam, válaszként ezúttal megismétlem  saját blogomon is a korábbi bejegyzést: 

    Amióta több mint 20 éve lovas életformám miatt Budapestről vidékre költöztem, már megszoktam, hogy vidéken többet beszélgetnek az emberek, élénkebben érdeklődnek a másik dolgai iránt. Az ilyen rövid kis beszélgetésekben gyakran kérdezősködnek a lovaim hogyléte felől és tudakolják, mi is az a tevékenység, amit mostanában folytatok velük. Ha ilyenkor válaszul a „lovas coaching” elnevezést használom, vidéken ezt jellemzően azonnal „lovas kocsinak” hallják, hiszen „ennek van értelme”.

Bevallom, eleinte kicsit fárasztónak találtam annak ismételt taglalását, hogy mi is a különbség a vezetői képességfejlesztés és a sétakocsikázás között, (amit egyébként hátaslovakkal amúgy sem folytatok).

Azután, ahogy telt az idő és ez a téma újra és újra visszatért, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem is áll olyan messze az elhallás a valóságtól. Ugyanis szakmai berkekben ismert, hogy a coach szó a magyar kocsi származéka és később került át más nyelvekbe, pl. die Kutsche, el coche, coach, stb. formában.

Kép: Bábolnai arab kanca négyesfogat a budapesti ügetőpályán 1937-ben, a fogatot  Pettkó-Szandtner Tibor ménesparancsnok hajtja. (forrás: Dr. Hecker Walter: A Bábolnai Arab Ménes, ISG Verlag, 1994)

Munka vagy játék?

Tegnap újra egy szép, egyedi élményekkel teli lovas coachingban volt részem. Nagyon élvezem, hogy minden alkalom új felismeréseket hoz, két egyforma helyzet sohasem adódik. Természetesen, mindig megbeszéljük a coachee tapasztalatait, benyomásait. Mi a helyzet azonban a folyamat harmadik résztvevőjével, a lóval, vajon ők is szívesen végzik-e ezt a feladatot? 

Tegnap ez a kérdés is felvetődött, ugyanakkor két momentum is adódott a nap folyamán, ami egyszersmind meg is adta a választ: igen, minden bizonnyal.

   Az első barátnőm megjegyzése volt, aki a pályaépítést befejezve - anélkül, hogy az előzőleg feltett kérdést hallotta volna - önkéntelenül megjegyezte: "a lovak már alig várják, hogy mehessenek a "játszótérre". A lovas coachinghoz szükséges picaderot ugyanis mindig a lovak szeme láttára állítjuk fel a programot megelőzően, így a négylábúak már tudják, mi fog következni. Már ott várakoznak a közelben, készségesen mennek be, hiszen kíváncsiak arra, hogy "ma mit fogunk játszani?" Készségükből, viselkedésükből egyértelműen látszik, hogy örömmel veszik megváltozott szerepkörüket, azt, hogy e programok során szabadabban kezdeményezhetnek, mint amikor lovagoljuk őket. Szinte szellemi sakkjátszmát folytathatnak az emberrel. Pontosan ezt találom a legfontosabbnak és a legszebbnek a coaching e válfajában, hiszen a ló önkéntes együttműködése nélkül nem is működhetne ez a folyamat.

   A második választ a kérdésre idős kancám, Carmen adta együttgondolkodásra utaló példájával. A vele dolgozó coachee azt kapta feladatul, hogy tegyen a ló nyakába egy karikát, majd indítsa el és haladjanak szabadon néhány hossznyit lépésben. A közelben azonban otthagytunk egy korábban használt, fólián átléptetős 'akadályt'. Carmen nyugodtan fogadta a karikát, megindult, majd nyakában a karikával teljesen saját elhatározásból áthaladt az átléptetős akadályon is. Egyértelmű volt, hogy utóbbit ő maga adta hozzá a feladathoz, vagyis többet nyújtott, mint amit kértünk tőle. Viselkedésével felajánlotta, hogy kérhetünk tőle kombinált feladatokat is. Nem tette volna, ha nem élvezné a coachinggal eltöltött időt.
   A jó teljesítmények előfeltétele ugyanis az odafigyelés, bizalom, együttműködési készség és a jó hangulat, akár négylábúakról beszélünk, akár az emberekről.  A munka világára átvetítve a legtalálóbb hasonlatot Bernd Osterhammel Pferdeflüstern für Manager (Lovas suttogó vezetőknek) című könyvében olvastam, aki a jó légkörű  munkahelyet "kaland-játszótérnek" nevezi.
  Nem is véletlenül.

Születésnapra

Május 8.-án van a lovaim születésnapja. Igen, mind a kettőé. Annak idején, amikor már közeledett Carmen ellésének az ideje, emlékszem, hogy eljátszottam a gondolattal, milyen érdekes is lenne, ha a csikója a születésnapján születne. Végül így is történt, Carmen pontosan az ötödik születésnapján, 1995 május 8.-án este 9-kor világra hozta Csellengőt.

    Számomra nagy élmény volt az a nap, sosem felejtem el. Előtte már két hete kinn aludtunk az istállóban, nehogy az újszülött csikó a magzatburokban maradva megfulladjon, ahogy ez sajnos a lovak gyors ellésekor előfordulhat. Április végén, május elején még hidegek az éjszakák, így az a bizonyos két hét kinn az istállóban, szalmabálákon félig ülve, félig fekve, zseblámpával, lópokrócba csavartan meglehetősen nehéz időszak volt.   Carmen pedig a végén kivárta azt a pillanatot, amikor egyedül lehetett: éppen bementem a házba egy forró teát készíteni, talán ha 10 percre hagytam ott, mire visszaértem, már látszottak is a patácskák, rendben szépen egymás mellett, mind a két mellső. Azután Carmen lefeküdt és felgyorsultak az események. Néhány erős tolófájást követően kicsusszant a csikó. Rögtön mozgott a burokban, kereste az orra hegyével a kijáratot. Gyorsan felszakítottam a burkot és végre alaposabban szemügyre vehettem: szép fejlett, pej kancacsikó volt. Carmen is megnézhette, azután úgy éjjel egyig együtt töltöttük az időt az istállóban, hiszen meg kellett várni, míg a csikó feláll és szopni kezd. De eközben már nem éreztem hidegnek az éjszakát, csak élveztem a csendet, a békés nyugalmat és elégedetten figyeltem a csikó első lábraállási kísérleteit.

Carmen nagyon jó anyakanca lett. Az első néhány napban talán még túlzásba is vitte: ha látogatók érkeztek csikónézőbe, mindig a csikó elé állt, nehogy a kíváncsiak akár a nézésükkel is kárt tehessenek benne. Kinn a karámban is folyton rajta tartotta a szemét, gondoskodón követte. Akkoriban az M3 autópálya közelében laktunk, így gyakran jártak arrafelé rendőrségi helikopterek. Emlékszem, amikor első alkalommal alacsonyabban húzott el egy felettünk, a csikó meglódult vágtában a karám hosszú oldalán, de olyan sebességgel, hogy látszott, nem biztos, hogy a rövid oldal előtti kanyart be fogja tudni venni. Carmen ezt azonnal észrevette, pár vágtaugrással megelőzte, majd hirtelen keresztben elékanyarodott. Végül a csikó az anyja hasának ütközött,  - úgy, mint amikor a fedettpályás atlétikai versenyen egy gumifal lassítja le a rövidtávfutókat -  és semmi baja sem lett.

Ez a kép Csellengő 12 órás korában készült. Ha coaching szemmel nézem, azt a címet is adhatnám neki, hogy „vezetni nemcsak elölről lehet”. De ennek részletes kifejtése már a lovas coaching gyakorlatok megbeszéléséhez tartozik…

A bizalom szobra

A múlt hétvégén Pécsen jártam. A városba bevezető 66-os út mentén észrevettem egy szobrot, ami felkeltette az érdeklődésemet, hiszen itthon viszonylag kevés, lovak emlékére állított szoborral találkozhat az ember.

Gyorsan megálltam tehát, hogy szemügyre vehessem és lefényképezzem:

Szép gondolatnak tartom, hogy a bányászok megemlékeztek a bányalovakról is. Ugyanakkor számomra ez a szobor nemcsak azt a hallatlanul kemény munkát örökíti meg, amelyet ember és ló odalenn kiállt, hanem a bizalmat is.

  A ló ugyanis - menekülő állat lévén - alapvetően nem szívesen megy be szűk és sötét helyekre. Minden lovas tudna hosszú történeteket mesélni pl. az első lószállítóba rakodásról, hiszen ilyenkor is ugyanez a félelem tör fel a lóból.

  A bányalovak naponta legyőzték ezt az ősi félelmet, amit csakis az emberbe vetett bizalmuk tett lehetővé.       Tudták a napirendet:     együtt mennek le és
 - jó szerencsével - együtt is jönnek fel. 

   Jó lenne ennek a határtalan bizalomnak minél nagyobb hányadát tapasztalni a mai munkahelyeken...